Buddhista szerzetes tanoncok élete / Life of the Buddhist novice monks

IMG_4942 IMG_4648

Luang Prabang utcáit, ami nem mellesleg a Világörökség része, több mint harminc buddhista templom teszi különleges hangulatúvá. Az utcán, lépten nyomon, narancssárga lepelbe öltözött szerzetesek és szerzetes tanoncok sétálnak barna esernyőikkel, hogy megvédjék a bőrüket a délutáni tikkasztó melegtől.  Ezek a fiatal fiúk, szerzetes tanoncok, a harminc templom egyikében élnek és tanulnak, több mint kétezren. Laoszban ez hagyomány, minden fiú gyermek egyszer az életében, minimum három hónapot eltölt szerzetesi kötelékben. Ez nem csak az ő lelki fejlődésüket segíti elő, de a családjának is áldást jelent. Természetesen nagyon sok család kényszerből küldi gyermekeit a templomokba tanulni. Hiszen a tanoncok nagy része apró falvakból származik, ahol talán iskola sincs. A buddhista közösség lehetőséget ad nekik, hogy igényes oktatásban vegyenek részt. Normál iskolába járnak, de a templom iskolájában is tanulnak délutánonként. Aki nem lesz szerzetes és más szakmát választ, egyetemi felkészítő programokban is részt vehet. Tehát nem mindegyik tanoncból lesz szerzetes, nem ez az iskola elsődleges célja.

Az egyik 17 éves fiú, akivel én beszélgettem, például tanár szeretne lenni. A barátja, aki nagyon szerény volt és csak keveset mesélt magáról, arra a kérdésemre, hogy mi az álma, azt felelte, rendőr szeretne lenni.

A szerzetes tanoncok általában jól beszélnek angolul. Tanítják a nyelvet az iskolában és számos program támogatja őket. Ezen kívül elterjedt, hogy a turisták néhány órát beszélgetnek velük. Ez nem feltétlenül szervezett körülmények között történik, hanem egyszerűen besétálok egy templomba és leülök egy szerzetes fiú mellé és megkérdezem, hogy szeretne-e angolt gyakorolni, beszélgetni. Persze rendkívül lelkesek, hiszen ritkábban adódik alkalmuk gyakorolni a nyelvet és a világról pedig, nagyon keveset tudnak.

IMG_4688 IMG_4955

A napjaik szigorú szabályok szerint működnek, amit elmondásuk szerint, nem könnyű betartani.:) Mielőtt a templom lakói lesznek, fel kell esküdniük 10 buddhista alapszabályra (a 200 közül). Többek között nem utazhatnak luxus körülmények között, nem ehetnek dél után, nem létesíthetnek szexuális kapcsolatot, nem szórakozatnak, táncolhatnak, énekelhetnek, vagy sportolhatnak, nem fogadhatnak el pénzt.

Reggel 4-kor kelnek és egy közös ima, majd meditáció után elindulnak az adománygyűjtő körútra. Reggel 6 óra felé több száz szerzetes lepi el Luang Prabang utcáit, ahol a helyiek már várják őket és élelem adományokat adnak át a mély tiszteletben lévő tanoncoknak és szerzeteseknek. Ebből készítik el 7 óra felé a reggelijüket és rakják félre az ebédre valót. Ezután következik az állami iskola, majd a buddhista tanok. Az utolsó étel, amit magukhoz vehetnek, délben van, utána tilos ételt fogyasztani. Persze hallottam, hogy ha nagyon éhesek, titokban elmajszolnak egy banánt.:)

Délután van egy kis pihenő idő, illetve ilyenkor takarítják a templomot. Fél hatkor ismét van egy közös meditáció és ima, majd 9-10 felé villanyoltás, hiszen reggel nagyon korán kell felkelni. A délutáni meditáción részt vehetnek külföldiek is, amit remélem holnap végre személyesen is megtapasztalhatok.

Ugyanis az elmúlt egy hét alatt sikerült kétszer gyomorrontást kapnom, pontosabban nem tudtam felépülni az elsőből. Bár nem bánom, hogy szaladnak rólam a kilók, azért nem ezt a módot választanám a jövőben:).

A buddhizmus legfontosabb üzenete minden ember és élőlény szeretete, ami tényleg érződik ezekben a kultúrákban. Néha azt gondolom, hogy Ázsia tartja egyensúlyban a világot. Az a sok bűnözés, ami Nyugaton van, itt sok országban minimális szinten létezik csak (persze Ázsiában is van erre komoly ellenpélda, nem is kevés..). Az emberek tényleg próbálnak jót tenni és mindennap e szerint élni. Segíteni egymást és a közösséget, a céljuk egy boldog, kiegyensúlyozott élet elérése. Ahogy az elmúlt két hónapban volt lehetőségem figyelni az embereket, egyre jobban látom, hogy tényleg milyen harmonikusan élnek. Sokan szegények és tényleg kevés tulajdonuk van, de mosolyognak és szeretetet adnak. Bár sokan kemény fizikai munkát végeznek, mégis megtalálják a jót mindenben. Szoktam ezen gondolkozni, vajon mi a jobb, ki a szerencsésebb? Mi Nyugaton, mert lehetőségünk van bármit megvenni, elérni, megtanulni. A lehetőségek tárháza korlátlan, mind az anyagi és szellemi javak terén. Vagy ők, ahol a lehetőségek korlátozottak, de az élet a szeretetről és egymás segítéséről szól. Míg nálunk sokszor inkább a javak felhalmozásáról vagy megtartásáról.

IMG_4986 IMG_4980 IMG_4932 IMG_4647

A fiúk 12 és 20 éves koruk között élhetnek a templomban, van, aki rövidebb időt tölt el (akinek a családja megteheti, hogy maga neveli gyermekét és járatja iskolába), de van, aki akár 8 évet tölt távol a családjáról. Ne feledjük, hogy kisfiúkról van szó, akik talán évente egyszer látják szüleiket, testvéreiket. Nincs könnyű életük, mert bár lehetőséget kapnak egy szebb életre és tanulhatnak, a családjuktól távol teszik ezt. Pedig a családi kötelékek mindennél fontosabbak. Ezen kívül egy elzárt világban élnek, aminek ugyan van előnye (nem komputer játékokkal játszanak és a Facebook-ot nyomkodják), de talán hátrány is, ha egyszer kikerülnek a nagybetűs életbe. A fiú, akivel én beszélgettem, pl. 17 éves és jövőre el szeretne menni Thaiföldre egyetemre. Olyan volt, mintha egy 12 éves fiúval beszélgettem volna. Végtelenül kedves, érdeklődő és segítőkész, de még nagyon ártatlan.

A hetem nagy része tehát szenvedéssel telt, a gyomrom miatt, de szerencsére becsúszott közé, egy két egészséges nap. Elmentem bringázni, olvastam, fotóztam. Szép templomokat láttam és fantasztikus élmény volt a szerzetes tanoncokkal beszélgetni. Még néhány napot maradok, mindenképpen szeretnék még sokukkal beszélgetni. Megismerkedtem a szomszédjaimmal, egy 65 körüli kanadai pasival és egy 30 körüli koreai fiúval. Jókat beszélgettünk és vacsorázni is voltunk. A koreai fiú, Tae Ha, egy világkörüli úton van, amit kizárólag szárazföldön és hajón fog megtenni. Bringázni akar és stoppolni. Nem mellesleg megmászta már a Himalája egy részét és testépítőJ. A kanadai pasi, Lee, pedig Indonéziában él, bankár volt, majd tanár és iskola igazgató lett. 15 évet élt Kanada legészakiabb részén a sarkvidéken. Olyan érdekes történeteket mesélt az ottani életről, hihetetlen. Mindig rádöbbenek, hogy milyen nagy a világ, és mennyi ember él benne, mennyi különféle sors van. Tényleg különleges ez a szóló utazásban, hogy sokkal inkább megismersz embereket. Már túljutsz, a „Honnan jöttél?”, „Merre fogsz utazni”, „Eddig mit láttál” kérdéskörön és a szélsőséges vallási nézetek problematikáján keresztül, az angol egészségügyi ellátáson át, minden szóba kerül. Nagyon értékes embereket lehet megismerni.

IMG_4656

Egyszer ezt az idézetet olvastam, ami nagyon igaz:

„…tekints mindenkire úgy, az utad során, mint a kirakós egy darabjára és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna…”

 

Life of the novice monks in Lao

Over thirty Buddhist temples make the streets of Luang Prabang, which is part of the Unesco World Heritage, so special. As you walk the streets along, you can meet the orange robe monks and novices. Holding brown umbrellas to protect them from the steaming afternoon sun. More than 2000 novice monks live and study at one of the temple schools. It is a tradition in Lao for boys to live in the temples for min. 3 months. It is a blessing for them, but for their families as well. Although many families cannot afford education for their young boys, or the village they come from is so remote, that there isn’t a school, so novice life is the only way. The Buddhist community gives them a chance for superior education. They can attend state school and the monk school as well in the afternoon. They also learn languages and attend pre university programs, if they want to continue their studies in one of the local or Thai universities. Not all of them become monks, most of them actually don’t.

The 17 years old novice boy, I was talking to wants to be a teacher and study in Thailand from next year. His friend, who was very shy  to talk, said his dream is become a policeman.

The novices usually speak good English, they learn it in school and try to practice whenever they have the chance. Many tourists visit them and have conversations about their lives. It is usually not organized, you can walk into any temple and just ask the boys there if they want to practice. The boy I asked was very enthusiastic to speak to a foreign person.

They live their lives among very strict rules, which, according to them, is not easy to fulfill. Before becoming residents of the temple, they have to swear to 10 vows (from the 200): they can’t eat after noon, can’t sing, dance, do sports, kill a living creature, have sexual relation, travel on luxury seats and accept money etc.

They wake up at 4 in the morning, pray and chant together, meditate. Then they go for the alms collection (major „tourist attraction” of the town). Around six in the morning hundreds of monks line up and locals fill their bags with food, mainly sticky rice. It is a good deed to give food for monks and they are highly respected. The monks prepare breakfast from the food they get and put aside some for lunch. After noon they are not allowed to eat more, only drink. I heard some of them keep snacks if they get very hungry:). Then they go to state school, then to monk school. In the afternoon there is some time to rest and also it’s the time to clean the temple. At half past five it’s chanting and praying time with meditation again. Foreigners can also join in. Which I truly hope to do tomorrow, finally. As in the last week I was sick of food 2 times. I am happy to loose some weight, but maybe it’s not a very healthy way:). I would rather skip it in the future.

The most important message of Buddhism is Love of every living being, which you can truly feel here. Sometimes I get the feeling that Asia keeps the balance of the world. All the crime in the West, hardly exists here. Of course many Asian countries are not this way and crime is huge. In Lao and other countries I visited people are trying to live their everyday life with love and good deeds. Help others, the community and live a harmonized life. Many of them are poor, they hardly have any possessions, but they smile and spread love. Even though majority works in agriculture, which is tough. They still can manage to find the good things about life. I think about this. Which is better? Living in the West, where we have unlimited possibilities and access to everything we want or living with very little, but really be happy, as life is about helping others and love. Whereas it’s mostly about money in our societies.

The novice boys can live in the temples from 12 to 20 years of age. Some of them spend only a short time here, but most of them stay until they can. Let’s not forget these are very young boys, spending their childhood away from their parents, lonely. They meet maybe once a year. That must be tough, but at the same time, they get the chance for a better life and possibilities.

They live in a closed world, which has it’s benefits, like they don’t play with computer games or they don’t have a Facebook account. But on the other hand they will go outside one day to the real world. Like to boy I was speaking to. He is 17, but he was more like a little boy of 12, very innocent. And he will go to University next year to Thailand.

Majority of my last week was about suffering, but luckily I had a couple of health days as well. I went biking, read my book and took photos. I saw amazing temples and it was unforgettable to chat with the monks. I will stay 2 more days, I hope to have more conversations with them. I also got to know my neighbors in the hotel. A Canadian guy in his late 60s and a Korean guy around 30. We had nice chats and we went for dinner as well. The Korean guy, Tae Ha is on a world tour. He only uses land and water transport, no flying. He wants to ride a bike and hitch hike. He, by the way climbed part of the Himalaya and is a body builder:). Lee, the Canadian guy is an ex banker, who left his job to become a teacher and school principal. First in the native communities of Canada in the Arctic, than in Indonesia.

It’s really special to travel solo. You meet much more people this way. You get through the „Where are you from?”, „How long are you traveling for” questions and start to explore any subject from fundamental religious problems through healthcare issues of the UK etc. You can learn from everybody, take great thoughts with you and meet good people.

Once I read this quote, which is so true:

” …regard everything that happens to you on your journey as a clue, and accept everyone you meet along the way as a teacher…”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s